Kamerával a régi álmok nyomában, eltévedve valahol félúton: Hegedüs Péter dokuja, Az én Amerikám ilyen.

A naiv rácsodálkozás a világra csak egy határig jó. Az ember például nem nyúl a konnektorba azért, hogy megtudja, milyen az áramütés – tudja azt anélkül is. Akárcsak azt, hogy a szögesdrót mögül szemlélve a világ sokkal szebb, ám odakinn sem minden fenékig tejfel.

Szórakoztatónak ígérkező, önironikus reflexióként indul Hegedüs Péter filmje, Az én Amerikám. A KEDD Animációs Stúdió remek rajzaival kezdetben sűrűn figurázza ki az egykori kisfiú álmait, aki a nyolcvanas években az osztálytársak vegzálása elől menekülve Schwarzenegger és Stallone filmjeiben talált vigaszt és ideát: és a jó (Amerika) mindig győzött, a rossz pedig (általában a Szovjetunió) elbukott. Hegedüs helyzetében az volt a spéci, hogy nagyapja, Hegedüs András 1956-ban miniszterelnökként írta alá a szovjet csapatok bevonulását hivatalosan megengedő dokumentumot, majd több évtizedig ellenzéki szociológusként vezekelt − erről a filmrendező Nagyapák és forradalmak című, 1999-ben készült dokuban emlékezett meg. Hegedüs apja Amerikába „disszidált”, míg ő a rendszerváltás idején már az ausztráliai Brisbane-ben szőhette tovább álmait a földi mennyről.

Ha végig a hipernaivitás paródiája lenne a film – egy-egy józan rezonőr, szakértő megszólalásával −, még jól is szórakozhatnánk, ám Hegedüs komolyabban veszi önmagát a kelleténél: a stájer faluból Kalifornia kormányzói székéig jutó, testépítő-politikushoz, Schwarzeneggerhez, majd magához az amerikai elnökhöz próbál bejutni, hogy megtudja, mik a bajok az ő álmaival, vagy álmainak tárgyával – persze e törekvése nem sikerül. S bár értelmes emberek olykor értelmezik neki az amerikai álom definícióját, kap propagandát, elemzést is, nem éri be ennyivel: a világ több országában – Kínában, Iránban, Kenyában, az Egyesült Államokban − kamerába mondatja az emberekkel: légy jó a világhoz, kedves Obama!

Az irányváltás ritmus- és hangnemváltást is hoz, ami nem tesz mindig jót a filmnek. Ám egy-egy, szinte véletlenül rögzített, őszinte pillanat sokáig emlékezetes maradhat: a gazdasági válság Amerikában és Magyarországon egyaránt lerohanja a rendezőhöz közel állókat, a húg egykor jólétben élő családját, a barát prosperáló magyar vállalkozását. A naiv rácsodálkozás a világra lehet erény is: ezt látjuk, amikor Hegedüs szomáliai menekültekkel találkozik Kenyában, vagy egy iráni fiatallal, aki az iskolában nem az osztálytársak vegzálásával, a felmenőivel „problémázott”, hanem iraki bombákkal.

Kár a dramaturgiai következetlenségekért, mert amúgy dicséretes törekvés megmutatni, mi van a propagandán és az ellenpropagandán túl.

(Az én Amerikám. Ausztrál−magyar dokumentumfilm, 90 perc, 2011. Rendező: Hegedüs Péter. Forgalmazó: Vertigo Média)