A szekszárdi Csurgó zenekar által előadott fülbemászó dallamokat követően Markovits Magdolna, a Dombóvári Székely Kör elnökhelyettese ezekkel a szavakkal vezeti fel az ünnepséget az érdeklődők, a Bukovinai Székely Szövetség tagköreinek képviselői, a támogatóik és Dombóvári Székely Kör ünneplő tagsága előtt:
- Kedves Vendégeink! Kányádi Sándor Fekete piros című versében felidézi azoknak a széki lányoknak az emlékét, akik kényszerűségből cselédnek szegődtek Kolozsvárra és vasárnap délutánonként összekapaszkodtak a város forgatagában, a járdaszigeten zene nélkül eljárták őseik táncát. Így válnak a lányok a versben a közösségi erő, az összetartozás jelképévé, és közvetítik a hagyományokban, az ősöktől hozott örökségben, a folytonosság erejét.

Ez történt itt Dombóváron is tavaly májusban, amikor a városban élő székelyek - erdélyiek, bukovinaiak, csángók - összekapaszkodtak, és azzal a szándékkal, hogy felkutassák, megkeressék egymást és őseik megmaradt értékeit, megalakították a Dombóvári Székely Kört. Ennek a törekvésnek az egyik gyönyörű példája ez a székely kapu, melynek felszentelésére gyűltünk ma össze.

A jelenlévők által közösen elénekelt magyar és a székely himnuszt követően az esemény díszvendégeit köszönti az elnökhelyettes, köztük többek között Csibi Krisztinát, a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének elnökét, valamint a hidasi Ömböli Zoltán, Szemcsuk István és Ömböli Viktor faragómestereket, a székely kapu alkotóit.

A köszöntő után dr. Nagy Miklós Lászlóffy Aladár, 2009-ben elhunyt Kossuth-díjas erdélyi magyar költő, író, műfordító, szerkesztő Keresztalja című versét szavalja el nagy átéléssel. A verset követően előbb a székely kör mindig rendkívül aktív hagyományőrző dalköre bukovinai népdalcsokrot ad elő, majd Kosnás Árpád, a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége elnökségi tagja, néptáncos bukovinai verbunkot táncol el a közönség nagy tetszésére.

Az éneket és a táncot követően Kóka Rozália, a Népművészet mestere, Magyar Örökségdíjas, bukovinai származású néprajzkutató, mesemondó, író köszöntőjét és rendhagyó történelemóráját hallgatják meg az ünneplők. Egy Tamási Áron-idézettel kezdi beszédét: „Szórattunk ezerfelé, de valami mindig összegyűjt münköt.” Utal arra, hogy a bukovinai székelyek hazatérésének 70. évfordulóján sokfelé gyűlnek össze emlékezni. A népcsoport történetét „születésnapjukkal”, az 1764 vízkeresztjéről január 7-ére virradó éjszakán megesett madéfalvi vérengzéssel kezdi, amely Mária Terézia bosszúja volt azért, hogy a sokat harcolt székelyek nem voltak hajlandóak beállni a seregébe. Tízévnyi bujdosást követően a tízezer székely közül mintegy 2600-an telepszenek le Bukovinában Hadik András helytartó jóvoltából. Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Józseffalva és Andrásfalva néven a Suceava folyó termékeny, löszös partján megalapítják falvaikat, és nagy szaporodás elé néznek. Olyannyira, hogy száz év leforgása alatt kinövik a területet, és 1883-ban mintegy négyezren közülük költöznek az Al-Dunához. Az örökösödés akkori rendszere miatt többen innen is továbbköltöznek. Dél-Erdélybe települnek át, és a vállalkozó Eszterházy Pál hívására többen Kanadában. Rájuk vár később a legnagyobb jómód, és bár kezdetben éppen úgy élnek ott, mint Bukovinában, a 90-es évekre szinte teljesen elfelejtik magyar nyelvüket és székely hagyományaikat.

1918-ban széthullik a Monarchia, és Bukovina 1920-ban román fennhatóság alá kerül. Az itt élő mind a tizenhét nemzetiség másodrendű állampolgárrá válik a szülőföldjén. 1940 táján már tűrhetetlenné válik az élet. 1939-ben leég Józseffalva, és a falu papja, Dr. Németh Kálmán plébános már úgy építteti újjá, hogy a házak bármikor vonatra tehetők legyenek, és haza lehessen hozni őket Nagy-Magyarországra. Ezért is énekeljük az egyik dalban: „Már én többet Bukovina lakosa nem leszek, Magyarország közepibe kertészlegény leszek”. Az első áttelepítési kísérlet meghiúsul, ugyanis Szegedet elönti az árvíz, Fejér megye pedig nem fogadja a székelyeket. 1941 áprilisában Magyarország a hitleri Németország oldalán lerohanja Jugoszláviát. Ekkor születik a döntés, hogy 13500 bukovinai székely és 1000 moldvai magyar Bácskába települhet. Ez aztán néhány hét leforgása alatt meg is történik. Ugyan szétszórtan, 28 faluban élnek itt, azonban mind nagyon hálásak, hiszen saját föld és otthon jutott nekik. Viszont nem is sejtik, hogy egyenesen a pokolba kerültek. 1944 októberében ugyanis rádióüzenetben közlik velük, hogy minden vagyonukat hátrahagyva hagyják el a területet. De ekkor már nemcsak tulajdonuk kerül veszélybe, mint Románia elhagyásakor, hanem a puszta életük is. Átzúdulnak a határon, ami akkor Bajánál húzódott, és megkísérlik az átkelést a Dunán, ami akkoriban rendkívül nehézkes volt. Dunaföldvárnál a forgalom megreked, és hat héten keresztül a puszta ég alatt hálnak a menekültek. Ennek ellenére kitartanak, és elindulnak Zala megye felé, de a Dunántúl északi részéig, Győrig is eljutnak szekereik. Közben Németh Kálmán azért harcol, hogy ne vigyék őket Németországba.

1945 márciusában aztán megtörténik végleges letelepítésük. Nem éppen szerencsés módon, hiszen a háborús bűnösnek kikiáltott és januárban Németországba kitelepített svábok otthonaiba költöztetik be őket több százezer felvidéki magyarral egyetemben. Eközben mindhárom népcsoportot mély sebek érik. Később mégis összefonódnak ezek a népek. Úgy tűnik, a svábok, a felvidéki magyarok és a székelyek együttélésre vannak programozva. Ha már így adatott - közeledik beszédének végéhez Kóka Rozália - arra kér mindenkit, oldjuk meg ezt szépen és gyönyörűen. Legyen az összetartozás jelképe ez a kapu! Majd idézi Magyari Lajost, ahogy a székely kapuról ír: "Nap gyúl ki rajtam, csillagok, / tündökölni, húnyni, szólni – / mert én marasztom az elmenőt, / vigyázom nagyon a megjövőt. / Nyárra ősz, tél hull az őszre ... / Áldás a béjövőre, béke a kimenőre".

- Legyen a kapu áldás mindannyiunkon! - kívánja Kóka Rozália, majd utal arra, hogy az országos eseménysorozatot a szervezés kezdetekor „Emelt fővel” elnevezéssel illették, melynek magyarázataként végezetül felidézi Gáspár Simon Antal istensegítsi öreg szavait: „sok rosszat híreszteltek rólunk azok, akik ellenségnek néztek münköt. Hát az biza nem igaz, amit ránk mondtak a rossz szájak, mert egy kicsit bépiszkolták a nevünköt, de idővel bébizonyítjuk, hogy ezek rágalmak vótak, s akkor mü es emelt fővel járhatunk, és mindenki láthatja, hogy hű gyermekei vagyunk a drága magyar hazának.”

Az érzelmekkel teli beszédet követően a korábban is táncoló Kosnás Árpád ezúttal párjával, Berki Andreával kiegészülve jár el egy bukovinai silladrit és egy adamét. A talpalávalót ismét a Csurgó húzza. A táncokat és a bukovinai származású, Sebestyén Ádám díjas Sebestyén István népművész által elénekelt Tavaszköszöntőt követően az egyházak képviselői áldják meg és szentelik fel és székely kaput.

Ha beszámolónk hátralévő része előtt szeretné megnézni képgalériánkat, kattintson az alábbi képre. Ha továbbolvasna, kérjük, gördítsen.

Elsőként a székely származású, Maros-menti és korondi gyökerekkel bíróként bemutatkozó Máté Ernő, a Dél-dunántúli unitárius szórványgyülekezet lelkésze mond a természetből vett képekkel tűzdelt áldást, és kívánja, hogy a kapu jelképezze a bukovinai székelyek vendégszeretetét.

A Református Egyházat képviselő Németh Péter lelkész a székelyek kitartását említi példaként. Kifejezi, hogy a külföldre szakadt magyarság megőrzésének kulcsa a nyelv fenntartása. A Bibliából vett ároni áldással zárja beszédét.

Szabó SzilárdMarosvásárhelyen született evangélikus lelkész a 100. zsoltár szavaival köszönti a virágvasárnapi közönséget. Elmondja, hogy őt a kapu szülőföldjére emlékezteti. Kiemeli, hogy bár sokan szétszórattunk, de megmaradtunk, és ezért Hálaadással tartozunk Istennek.

Rostás Jenő Istváncímzetes apát plébános elmondja, hogy számára a székely kapu egyben az öröklét kapuját jelképezi. Azt kívánja, hogy ne legyen soha zárt kapu különböző anyanyelvű, gondolkodású, hitű és kultúrájú ember között, mert akkor az öröklét kapuja is zárva lesz az ilyen emberek között. - Hirdesse a megbékélésből fakadó szeretet erejét és egymásért való felelősségünket! Legyen jel, hogy Isten vár minket az örökélet kapujában! - fejezi be beszédét Rostás Jenő István, majd a Katolikus Egyház szokásaihoz híven fel is szenteli a székely kaput.

Az ünneplők ekkor együtt mondják el a Miatyánkot, majd Markovits Magdolna köszöni meg szívből jövő szavakkal a megható pillanatokat, amellyel - úgy véli -, az egyházak képviselői megsokszorozták az erejüket.

A következőkben dr. Szabó Attila, a Dél-dunántúli Unitárius Szórványgyülekezet presbitere ismerteti a „legnagyobb székelyként” számon tartott Orbán Balázs néprajzi gyűjtő, történetíró, politikus életútját, akinek a Székelyudvarhely melletti Szejkefürdőn található sírjához tizennégy székely kapu alatt vezet az út. Teszi ezt emlékezvén a Székelyföld leírása című mű alkotójának 121 éve április 19-én bekövetkezett halálára.

Ezután Hoffmann József, a székely kör kincstárnokamesél arról, hogy nagyjából két hónapja a székely kör meglátogatta a kapu készítését. Számukra akkor elképzelhetetlennek tűnt, hogyan is áll össze majd a darabokból az alkotás. Megtudjuk, hogy akkor egy kérdésre az egyik alkotó, Ömböli Zoltán visszakérdezett: „Hogy néz ki a székely bajusz és galamb nélkül?” A kincstárnokról kiderül, hogy majdnem székelyként az első feltételt nem tudja teljesíteni, míg a másodikról meglepetésként gondoskodott. Ezután a közönség előretekintve annak lesz tanúja, hogy galambok repülnek az égbe…

Majd ismét Markovits Magdolnától tudjuk meg, hogy a Dombóvári Székely Kör frissen alakult civil szervezetként működik, ebből adódóan pénzügyi forrásai nagyon korlátozottak. Ez a csodálatos építmény, a közös álom nem valósulhatott volna meg jó szándékú támogatók meghatóan szép összefogása nélkül. A székely kör szívből köszöni valamennyiük önzetlen segítségét, akiknek hosszú névsorát osztja meg az elnökhelyettes Hoffmann Józseffel felváltva.

A következőkben Patay Vilmos országgyűlési képviselő, a kör tiszteletbeli tagja tartja meg köszöntőjét. Többek között kiemeli, hogy a Felvidékről idetelepített magyar családból származóként számára nemcsak az itt otthonra talált székelyek, hanem az elcsatolt országrészekben élő magyarok sorsát is megjeleníti ez a kapu. Köszöntőjét követőn Patay Vilmos virággal köszöni meg Kóka Rozáliának a rendhagyó történelemórát, Horváth Józsefnének, a kör elnökének pedig a lelkes szervezőmunkát.

A köszöntőt ismét Kosnás Árpád és Berki Andrea követi, akiktől ezúttal egy vajdaszetiványi táncot láthatunk, majd pedig utolsó műsorszámként Sebestyén István a bukovinai székely Miatyánkot énekli el.

Markovits Magdolna búcsúzóul még javasolja a megjelenteknek, hogy töltsenek még a parkban egy kis időt, csodálják meg a székely kaput, beszélgessenek, fogyasszanak a kínált pogácsákból, kürtös kalácsból. Búcsúzóul még arra kéri a közönséget, hogy továbbra is kísérjék figyelemmel a Dombóvári Székely Kör munkáját, vegyenek részt rendezvényeiken, segítsék őket abban, hogy a kapu feliratát teljesítve tudják Dombóvár város értékeit gazdagítani.

„Őseidnek szent hitéhez, nemzetednek gyökeréhez ne légy hűtlen soha!”

A kellemes időben megjelent népes közönség a Szózatot elénekelve megfogadja az elnökhelyettes asszony javaslatát, és a finomságokat elfogyasztva még sokan sokáig beszélgetnek, nézik meg közelebbről a kaput, vagy éppen lefényképezkednek vele. És a dalkör sem tud ellenállni az éneklés csábításának…